ha szomorú vagyok is vidáman vagyok az

Boldogtalan vagyok. Most éppen. Amúgy jól szoktam lenni, de most... nem. És mosolygok már közben, de azért... ó.

Pedig nincs is pasim, ami úgy kapcsolódik ide, hogy a múlt héten fantasztikus felfedezést tettem, hogyugyanis, a lányok, akik blogolnak a párkapcsolatukról, boldogtalanok a párkapcsolatukban, ámde a lányok, aki vlogolnak a párkapcsolatukról, boldogok.

Lehet, hogy vlogolnom kéne.

sámson

Tegnap sírtam, így megy ez, hazajövök a hétvégére sírni.

Múlt héten azért sírtam, mert fodrásznál voltunk, és a kelleténél rövidebb lett a hajam. Én azt hiszem, hogy félreérthetetlen voltam, amikor elmondtam, hogy mit szeretnék - bár ami azt illeti, ha valóban félreérthetetlen lettem volna, akkor nem sírtam volna másnap...

Nagyon kínos egyébként a dolog, mert anyukám édesapja akkor hétfőn halt meg, szóval azért is mentünk fodrászhoz, hogy szépek legyünk a temetésre - vagyis, ápoltak, rendezettek, értik - így aztán, hogy amikor anyu épp elvesztette az apukáját, én meg a hajamat siratom, hát extrán szégyelltem magam. Ugyanakkor számomra a rossz frizura elszakíthatatlanul összefonódott a kamaszkorommal, amikor nem voltam boldog. Szerettem volna az lenni, és ezért gyakran levágattam a menthetetlenül hullámos és sűrű hajamat - aminek mindig katasztrófa lett a vége. Hajformázóim nem voltak, csak az a rettenetesen hullámozódó hajam... Ami mostanában már egész hosszú lett, és a rettenetes hullámok csodálatos hullámokká szelídültek, gyakorta leengedtem, hogy belekapjon a szél meg minden... És szerettem volna egy kicsit rendbe tetetni a temetésre, ne mondják a pesti rokonok, hogy íme, a kócos vidéki rokonok. Mára már kezdek megvigasztalódni, de az első néhány napban igazán kétségbeesett voltam.

Tegnap meg azért sírtam, mert elérte a tűrésküszöbömet - vagy mit - a frusztráció, amit a suliban élek át. Azért ez durva, nem? Főiskoláról beszélünk, nem valami kis klikkesedős középsuliról.

Szomorú vagyok - nem, tényleg inkább frusztrált - amiért olyan emberek határozzák meg az életem, akik kis szardarabok, de tényleg. A koli, a HÖK, az iskolaújság... Teli vagyok - voltam - tennivágyással, de olyan szinten vagyok leoltva, sőt, elnyomva, hogy az hihetetlen. Nagyon szenvedek ettől.

húsvét, 2012

Nem tudom, hogy mi van most a levegőben, éppen most, de MOST érzem úgy, hogy hiányzik valami… vagy valaki. Ez nagyon érdekes, mert valószínűleg ha beindul megint a nagyüzem – ezek a sulis dolgok, májusban hatalmas nagy rendezvény lesz, én meg állandó tagja vagyok a megvalósító csapatnak, szóval – akkor majd megint nem lesz időm ilyesmin gondolkodni, és egyáltalán, az érzés sem fog megjelenni, mert mással leszek elfoglalva.

De, hogy azt hittem, hogy boldog vagyok, és ami azt illeti, az esetek 90%-ában boldog is voltam… viszont az elmúlt néhány napban, talán 1-2 hétben, csak 78%-nyira éreztem magam boldognak.

Meg nyilván az is benne van… ez a kortárs segítős dolog. Úgy érzem, hogy pocsék vagyok vezetőként, nem tudom összefogni a csapatot… Ez nagyon rossz. Öten vagyunk, vagyis rajtam kívül négy embert kéne inspirálnom. Judittal a rendezvényes csapatban is együtt vagyunk, vele minden ötletemet megosztom, és mindig számíthatok rá. (Épp tegnap nézegettem a karácsonyi partis képeket… meg a húsvéti garden partisakat… És olyan jó érzés volt, hogy Judit mindkettőn ott volt, mellettem, lelkesen, szívósan, szinte magától értetődőn. OK, hogy ezek közös ötletek voltak, de mégis.)

A harmadik lány, Barbi, egyszerűen kiborít. Ha feldobok egy kérdést a közös platformon, nem válaszol, vagy nem a kérdésre. A kitűzött összejövős időpontok nem jók neki, és nem vállalja a kényelmetlenséget, hogy esetleg 1-2 órát várjon a többiekre. Még mindig nem jelezte, hogy melyik napon ügyelne, és milyen feladatokat vállalna – ezt a többiek az új órarendjük véglegesítésekor megtették (vagyis február második hetében). Mindezzel együtt bejött hozzám valamikor március elején, mikor épp a Könyvtárban segítettem valamit, hogy ő olyan izgatott, mert mittudoménminek írja az önéletrajzát, és beleírhatja-e a kortárs segítős dolgot, mert ez a közösségi mittudoménmihez pont illeszkedik, és ő eddig oda soha semmit nem írhatott be… És akkor arra gondoltam, hogy „Persze, sorolj fel mindent, amit kortárs segítőként csináltál, mmm nem jut eszedbe semmi? Vajon miért nem? Ja, hogy nem csináltál semmit?” de csak azt mondtam, hogy „persze, írd be”. Úgy értem, beszélnem kéne vele erről, ha jó vezető lennék, tudnám, mit mondjak neki… Be kell hívnom. Jajistenem.

És ott van még két fiú. Az egyikkel nem tudok mit kezdeni. Kolis, és valahányszor meglátom, legszívesebben elbújnék. Gondjai vannak, sok. Soha nem másnapos. Viszont ha bármit kell segíteni, ott van. Nem tudom kezelni, tudom, hogy segítségre van szüksége, de azt is tudom, hogy én ezt nem tudom neki megadni. Nem tudom, mit csináljak vele, pocsék vezető vagyok.

És a másik fiú. Őt meg elszalasztottam. Eleinte bejött csütörtökönként az irodába, ügyelni. De nem alakult ki ügyelet, ha a hallgatóknak problémájuk van, e-mailt írnak. Na, nem a kortárs segítő iroda e-mail címére, hanem nekem, a Facebookon. Néha Juditnak. Ezen változtatni kell. Nem tudom, hogyan. Nem tudom, csinálok-e valamit jól.

Ha befut egy probléma, továbbítom, utánamegyek, végigpörgetem, tehát segítőnek csúcsszuper vagyok. A kortárs iroda működéséről – tehát kvázi a saját tevékenységemről T/1-ben – hetente vagy kéthetente beszámolót írok. Csúcsszuper adminisztrációt csinálok. De vezetőnek, ójaj, pocsék vagyok.

Az iskolaújságot is szeretném közben megmenteni – a jelenlegi szerkesztőséggel időnként összekapunk, nagy tisztelettel, közben üzleti tervet próbálok kidolgozni… Mert egy főiskolába kell újság is. Meg közösségépítő rendezvények, ezt csináljuk úgyamúgy Judittal, ilyen volt a karácsonyi rendezvény és a húsvéti is.

És közben órákra járok, zh-kat írok, félek, hogy megbukom kontrollingból, mert szar a tanár, és vezetői számvitelből, mert az első zh-ra nem tanultam elméletet, és sok elméleti kérdés volt. Nem is tudom az eredményem, mert akkor osztották ki, amikor én nemzetközi héten voltam. Ami jó volt… de így újabb kontrolling és számvitel órákról hiányoztam…

És akkor az Erasmus. Így is, ha nem szúrok el semmit, 27 leszek, mire diplomám lesz, 27 évesen leszek pályakezdő diplomás. Főiskolai diplomával. Ez milyen lesz? Ha megkérdezik, hogy mi tartott ennyi ideig, és én elmondom, hogy két évet kihagytam, mert pánikbetegen otthon szorongtam, és aztán ráadásul mindent elölről kezdtem, az pozitív? Meg fogják egyáltalán kérdezni, vagy simán félretesznek, hogy „á, ez biztos hülye, be se hívjuk”.

És ha kimennék… az biztosan nagyon szép lenne. Érdekes lenne. Szuper lenne. Szerkesztettem pár beszámolót az iskolablogra, kedvcsináló sorozatnak szántuk, nemtom, valakinek csinált-e kedvet, állítólag nem olvassa senki sem a blogot, szóval és az egyik lány, aki ott volt, ahova én pályázom (Belgium), szuper dolgokat írt. Hogy az alatt a félév alatt volt Londonban, Rómában, Velencében, Amszterdamban, Barcelonában, Párizsban - kirándulni.

Ha kimennék… az itthoni gondok nyilván megvárnának. Az önéletrajzomban jól mutatna egy külföldi félév… Az önéletrajzomban, amit 27+ évesen küldözgetnék az álláshirdetésekre.

szerda, 4.13

Negyedkor akartam kelni, de mikor láttam, hogy már csak két perc, kimásztam előbb. Ettem egy kekszet, még jó, hogy álltam, különben elaludtam volna. Aztán lezuhanyoztam, felöltöztem, összefogtam a hajam, kisminkeltem magam, leengedtem a hajam, kicsit tupírozgattam, hogy álljon valahogy, aztán megint összefogtam. Ittam fél liter vizet, mert nagyon szomjas voltam.

Hat órakor tök sötétben egy nyomda előtt álltam, a "főnököm" bement egy "nem bejárat" feliratú ajtón, de nem tudtam neki szólni, mert mikor kinyitottam a szám, az jött ki rajta, hogy "Cica!". Valahonnan a tök sötétből előugrott egy ilyen kis csupacirom macska, és beszaladt a főnököm mellett. Cukor volt.

Hét harminckettőkor kanyarodtunk fel a Pesti útra. Egyre erősebb bennem az érzés, hogy én bizony Zsámbékon szeretnék lakni. Mostanában nagyon sokszor átutaztunk rajta, szeretem. Ez így elég fura, mert... de valami megragad. Valamiért szeretem.

Tíz perc volt még nyolcig, mikor megérkeztünk. Időközben felkelt a nap. Jött a móka.

Négy óra után indultunk el haza. Szembesütött a nap, lemenőben volt...

Hatkor az irodában teáztunk.

Azt hiszem, most keresek egy filmet, és olyan fél kilenc tájban visszafogottan nyugovóra térek.

karácsony első napján

És azt nem is meséltem, hogy december 25-én délelőtt kaptam e-mailt, írt a srác a szomszéd irodából. Tudni kell, hogy vele egy általánosba járunk, és ő már tavaly óta dolgozik a sulinak, ő volt az előző rektor jobbkeze, mindig borzasztó elegáns és kimért és udvarias. Én meg, mikor beköltöztünk a szomszéd irodába, arra gondoltam, hogy örülni fog, hogy a sok "felnőtt" mellett hozzá hasonlóak is bekerültek a csapatba. Úgyhogy igyekeztem nem foglalkozni a három lépés távolságtartásával, nem tudomást venni a bőrkesztyűjéről, és úgy viselkedni vele, mint ahogy a többi sráccal szoktam. A karácsonyi bulin készítettem neki egy fél kancsó cukor- és citromlé-mentes teát - mert a srác nem eszik cukrot.

Szóval, és aztán karácsony reggel azt írta nekem ez a srác, hogy észrevette az érdeklődésemet, de neki a sportosan vékony, visszafogott és csábító lányok tetszenek. Én meg nem vagyok ilyen, szóval...

Először nevettem. És válaszoltam neki, hogy én pusztán össze akartam vele barátkozni, és ráébreszteni, hogy azért, mert komoly pozícióban van, még fiatal ő, és lazíthatna, és ha van kedve, néha átjöhetne a babzsákainkon relaxálni, vagy akár beszélgetni is, hiszen ezért vagyunk mi a szomszédban.

Aztán később sírtam. Nagyon megbántott. Úgy értem, tudom, hogy nem vagyok egy Cindy Crawford, de... de egész más, amikor ezt így az arcába vágják az embernek. És általában az emberek szoktak örülni a társaságomnak. És örülnek, ha meginvitáljuk őket a "bandába". (Ami nem egy klikk... hogy is mondjam csak. Párszázan vagyunk a campuson. Két kör van. Az egyik kör kíváncsi a többiekre, a másik nem. Az előbbibe a bekerülés nagyon egyszerű - egyszer kell érdeklődést mutatni, azonnal viszonozva lesz, na és onnantól csapattag valaki. Nem tudom, ez így érthető-e.)
Szóval, nem pusztán a barátkozási kísérletemet utasította vissza ez a srác, de a nőiességemet is jól megtépázta.

Persze, azóta is nevetség tárgya a srác, az irodánkban folyton teázunk, és a kollegina mindig nagyon malac megjegyzéseket tesz, ha megkérdezem tőle, hogy tölthetek-e neki. Meg azt is mondta, hogy ki nem nézte volna belőlem, hogy ilyen romlott vagyok, csak úgy teát viszek egy srácnak, mindenki előtt... Szóval poén... de fájt. Fáj. Akkor is, ha egy oltári nagy seggluk véleményéről van szó.